Agyoncsavart kémdráma a hidegháború Angliájában: szép a fényképezés és karakteresek a színészek, de a történet nehezen követhető, túl sok szereplőt mozgat túl rövid snittekben - miközben meleg kémek könnyeznek meleg kémekért.
Csak azért nem írtam róla korábban, mert nem tudtam magam rászánni: hiába a klasszikus magyar hang és az eredeti vágás, buta, együgyű mesefilm ez. Cuki mackók, tréfás fordulatok, nagy kacagások - a trilógia (!) legkiforrottabb és legjobban felépített eleme az első rész, a második színes iparosmunka, a harmadik - és minden más, ami utána jön - pénznyomda.
Szintén az eredeti (mozis) verzió, korabeli magyar hanggal; na és ki rendezte? George Lucas? Dehogy: Irvin Kershner - Lucas tanára és mondjuk a Robocop 2 rendezője, aki jó pénzért nekifutott a megmérettetésnek. A végeredmény: nagyon színes, nagyon mesés, de széttöredezett, több szálon futó mű, ami vidám esti szórakozás, de már csak a befejező cliffhanger miatt sem merném kereknek nevezni. Hozzáteszem, jobb, sötétebb, árnyaltabb - de mindenképpen gyengébb rendezésnek és felesleges addendumnak érzem az eredeti mellett/után.
Az eredeti, nem megbarmolt moziváltozat a megfelelő magyar hanggal - valódi időutazás. Lucas egyetlen figyelemre méltó rendezése; a THX egy szemét, az American Graffiti határeset, mást meg, leszámítva a szenny új Star Wars-okat nem csinált (a másik két részt is kiadta iparosoknak): a történet kerek, az ívek nagyon jók, van nyitás, midpoint, zárás - felesleges volt folytatni.
Cary Grant reklámszakember egy rejtélyes titkosügynököt üldözve belecsöppen egy hidegháborús kémdrámába, ahol a bőre a tét - van mikrofilm, szőke szépség, orosz kémek, meg szigorú, mértani pontossággában tökéletes fényképezés.
Marrakeshi kirándulásuk során elrabolják a házaspár szeme fényét: Angliába utazván a férfi és a nő szövevényes kém- és gyilkossági ügybe keveredenek, miközben utóbbi, Doris Day, elbűvölően énekel.
Szemfüles fotós törött lábbal unatkozik, az ablakban gyilkosság, a kanapén Grace Kelly - mi kellhet még? Nagyon jó dráma klasszikus keretekkel, de kiváló filmes montázsokkal, kamerakezeléssel.
A Tombstone egy közepes film; némiképp hosszú, a midpointig azt hittem, elalszom, a színészeknek nem nagyon kell játszani (igaz, mindegyiknek mély, morózus arca van) és bár a dialógusok förtelmesen gyengék, cserébe el-elsül pár pisztoly, igazság osztódik szerte-szét, van szerelem is, van barátság is, happy end és meghatódás. Kár, hogy vágással sem lehetett volna rajta nagyon segíteni: a film utolsó harmadát kitevő "igazságosztás" annyira vázlatos, annyira nevetséges, hogy körülbelül az "alábbiak történtek még" színvonalát súrolta - ezzel a filmmel pedig le is tudtam a tíz évente esedékes egy darab westernemet.
A Shutter Island-ből dől a pénz szaga: igen jó a zene, mesés a fényképezés, Caprio az egyetlen színész ugyan, de jól játszik (kiégett kopónak lenni amúgyis hálás szerep) - éppen csak a történettől kapok idegbajt. A már ismert mindfuck és whodunit recept (ahogy az utóbbi megújult az előbbi által), lásd: Memento, Hatodik érzék - csak éppen feleslegesen sok, tudálékos (az elfuserált krimi: utólag könnyű okosnak lenni), tele van pszichologizáló marhasággal, melodramatikusan nagy érzelmekkel - hogy aztán végül kihagyja a hatalmas ziccert: egy centire volt attól, hogy meglássuk Jason utóéletét (Medea); de nem, Caprio-t meg kellett hagyni szűz szent kiégett kopónak, mert az úgy szép; így el lehet morzsolni egy pici könnycseppet a szemünk csücskében. Scorsese-nek így most is csak azt tudnám üzenni, amit a Tégla után is: tessék tanulni a görögöktől. Ja, meg vágni, vágni, vágni.
Gonosz gyémántéhes férj őrületbe akarja kergetni szépséges feleségét, hogy aztán kedvére kutakodjon a padláson, de a szemfüles nyomozó időben közbelép - végre Ingrid Bergman játszhat is, nem csak szépen kell néznie.
Aranyos marhulás gyémánttal, boxolókkal, gengszterekkel, meg műanyag cigányokkal - de most egy darabig nem akarok Guy Ritchie filmek közelébe sem menni, pár évtizedig kitart ez a tempó.
Négy brit mókus kikezd a helyi nagy emberrel és veszít félmillió pénzt kártyán, amit gyorsan begyűjtendő, kirabolnak pár munkából hazatérő nehézfiút - persze minden mindennel összefügg, mindenki mindenkit lelő, közben meg még igen jól is szórakozunk, ha máson nem, akkor az ordas brit akcentuson.
Pénzgyártó milliárdost befizeti öcsikéje élete kalandjára: egy exkluzív, összeesküvéses csalásra. A történet rendben van, a fényképezés igazán szép, de olyan rettenetesen eredetinek nem mondanám, főleg így sokadszorra (először talán még a bemutatón láttam?).
Nézhető trash szombat estére: kisember (tm), Kurt Russel, feleségét elrabolja a pszichó kamionos, hogy aztán váltásgdíjat próbáljon kizsarolni a szerencsétlentől, aki azonban ahelyett, hogy fizetne (ti. nincs miből), vagy csendben meghalna, felveszi a kesztyűt. Amúgy ezért íródott az Anathem: egy másik univerzumban Kurt már 1000-szer meghalt volna; itt piszok mázlija volt.
Ez már a harmadik emberrablós-kínzós koreai baromság egy huzamban (futtot még: The Chaser, I Saw the Devil): egyszerűen kezdem feladni a koreai filmeket; olyan döbbenetes arányokkal dolgoznak, ami európai ember számára értelmezhetetlen. Kell komikum, dráma, többszörös csattanó, sírás, nevetés, tűzpárbaj, erőszak, szerelem - minden felnagyítva, minden ordítva, minden harsány színekben. Most a szokásos dramaturgiai egyveleg mellé még kapunk földönkívülieket és őrülteket is - ja és természetesen az utolsó pillanatban elpusztul a Föld. Mert rossz emberek voltunk.
Hatalmas csalódás Toyoda-tól; szép a fényképezés, de ugyanolyan brutálisan szájbarágós, mint maga a történet és a dialógusok: modern család hazug, öncsalásban sütkérező családtagjai majdnem egymás torkának esnek, de aztán instabil anyuci vérzivatart vizionálva magához tér és onnantól minden jó lesz, záróképsorban: énekszó, fehér virág, fényes jövő. Különösen ajánlom filmkluboknak, nemzetközi vetítéseknek, japanofil mindenevőknek; ha a két álvéres jelenetet kivesszük, akkor a Japán-alapítvány nyomhatná is az Örökmozgóban.
Ronny Yu (olyan művészi értékkel bíró gyöngyszemekkel, mint Bride of Chucky, vagy Freddy vs Jason) rendezte kardos-igaztörténetes nyáltenger a kínai harcművészről, aki arrogáns izgága mesterből megfontolt, nagytudású mesterré válik, hogy aztán a huszadik század hajnalán megvédje hazája becsületét és megalapítsa a Jin Wu Sport Szövetséget. A film dramaturgiája egyszerű, mint a kő, de gondolom a kínai állam "picit" megtolta - és hát láttuk, hogy már Ronny-nál nagyságrendekkel komolyabb rendezők is tálcán kínálták a lelküket a pártnak némi hathatós anyagi segítségért (Zhang Yimou: Hero, House of Flying Daggers - amik itthon is eléggé ismertek).
Jól látszik a filmből az Aoi Haru-hoz, majd a 9 Souls-hoz vezető út, de sajnos nem jó ez; a zene megvan, a fényképezés megvan, de a forgatókönyv gyenge. A szótlan, esőkabátos tinédzser levadássza a semmirekellő gengsztereket (japán zabhegyező) - mindezt úgy, hogy nem tudjuk honnan jön, hová megy, ki fia-borja. Persze értem én, hogy útkereső fiatalság, meg kreált ellenségkép, a karakterek sem laposak és még szép pillanatai is vannak (ha a vicces késhajítást nem számolom, akkor a csaj kikacskaringózása a zárójelenetben minimum), de így is unalmas és mű.
Ozu-t illik szeretni - és tényleg, szép a fényképezés és jók a színészek, nagyon lágy, szubtilis a film, de lásuk már be, hogy ami japán kulturális kontextusban kőkemény dráma (a háború utáni Japánban Hirayama hosszas elhatározás után kiházasítja 24 éves lányát, Michiko-t - új és régi értékrend ütközése: lemondás a segítő kézről, de ugyanakkor gondoskodni a lány boldogságáról) hatalmas téttel, az nem feltétlenül fogja ugyanazt jelenteni a nyugati nézőnek.
Totálisan elfelejtettem, de most visszajött, bár halál felesleges volt: Kiyoshi Kurosawa filmjeiért nem is vagyok annyira oda, ez a darab meg... elrabolt fekete hajú kislány bemászik az erdőben egy arra járó kofferbe, hangmérnök bácsi otthon meglepődik, de aztán a mentők helyett csak pislog, illetve médium feleségével véletlenül (nem vicc) megfojtják az elmosódott arcú kölyköt. Aki innen kísért; ahogy illik véletlenül sem a pedofil gyermekrablót, hanem a balek házaspárt - vérzik értük a szívem.
Esszenciális Kurosawa: cseppet sem japán, cseppet sem kívánkozik filmre. A szakadó esőben a Rashomon kapu alatt a favágó és a pap visszaemlékezése. A nő, a rabló, a tanúk, a szamuráj, különböző nézőpontok - majd a legvégére odatapsztott humanista ömlengés a talált csecsemővel: drámának ügyes, filmnek akármekkora klasszikus is, annyira nem érdekfeszítő, hogy újra végignézzem.
A pici kártékony medúzák felnőnek, elúsznak és akkor nem bántanak senkit. Nem tudom összefoglalni a történetet pár mondatban, nomeg annyira nem is érdekes: átlátszó a film szimbolikája, mint egy mérgező vörös medúza és bumfordi, mint egy ósdi tévékészülék - a céltalan ifjúság hazatalálása több kicsi drámával megtűzdelve.
Kimondottan élénken emlékeztem a filmre, de hát nehéz és nehezen is felejthető darab: a feudális japánban kegyvesztett, férfiak által folyamatosan kihasznált és porba tiport nőnek lenni "igen rossz" - hozzáteszem, Mizoguchi filmje nem feminista, hanem realista; Oharu folyamatosan vét a japán erkölcsök és társadalmi elvárások ellen, így (élet)útja a lehetséges jó partitól indul és a mindenki által eltaszított koldus öregasszonyig tart.
Shizuko, a tengert kedvelő médium, vulkánba veti magát, torzszülött nézéssel-ölő lányát meg az apa kút mélyére elrekkenti - innen indul a baj: Sadako, az a bizonyos fekete hajú leány, most videón kísért. Hogy miért pont videón, azt nem tudom, ahogy azt sem, hogy a csinos riporternő miután megmártózott a trutymóban miért nem törte meg az átkot (mert a befejezés: Örkény - A végzet; pogácsakedvelő család, videókedvelő család) - de hát racionalitást keresni japán horrorban szerintem totálisan felesleges, ráadásul a Ringu után tonnaszám jöttek a klónok és az utánérzések, ami mindenképpen figyelemre méltó.
"This must be a yakuza dog, trained to kill yakuza only" - yakuza-témájú miikés totális marhulás: Ozaki, a kicsit zakkant gengszter meg talál halni, majd nővé reinkarnálódik, illetve később teljes mivoltában megszületik. Nem lenne rossz, mondjuk egy órában, de kettő óra sok és fárasztó, főleg hogy a film két harmada céltalan abszurd - még úgy is, hogy értem a yakuzás-fétises poénok java részét.
Így sokadjára nagyon csiszolatlannak éreztem - de az sincs kizárva, hogy egyszerűen öregszem és nem tudok már együtt játszani Tarantino-val (vagy hogy a rendező filmjei olyanok, mint a rágógumi) - talán éppen ezt mutatta az Inglourius-os fanyalgásom is. Zavar, hogy hatalmasak az űrök, hogy minden tét nélküli; hogy Tarantino kezét semmi nem köti meg, sem a tér, sem az idő, sem a fizika törvényei; minden helyszín festett, minden karakter papírból van, minden történetszál csak játék és intervizuális kikacsintás.
Szinte képtelen voltam végigülni: két órányi macsó, nyáltól tocsogó ordítás (értem, alapmű) - nem is tudom, mi zavart jobban, a történetnek csúfolt végletekig leegyszerűsített váz, vagy a mindent beborító chroma key / blue box, amitől úgy éreztem, folyamatosan egy videójátékot nézek... Persze utóbbinál maradva ezért vagyok képtelen értékelni az Immortel-t és a Sky Captain-t is; színészek és díszletek: egy filmhez nélkülözhetetlenek.
Féltem, hogy másodjára kevésbé tudom értékelni, de éppen fordítva történt: a csodás fényképezés, a jó zene és a kellemes történet együtt megtette a hatását. Amúgy szegről-végről a Lady in the Water-t juttatta eszembe, mint highly coordinated teamwork - de persze továbbra is egy nagyon jól fogyasztható, kiművelt sci-firől beszélünk, ami a nagy sci-fikhez méltó módon nem bajmolódik a setting szájbarágásával, hanem az űrökre építkezve működteti a szövevényes történetet (de azért egy David Bowie, meg egy fekete macska még jobban feldobta volna).
Michael Caine mint nyugdíjas bosszúálló - kimondottan szórakoztató film, sajnos arcpirítóan sok hibával; Caine (ugye) zseniális, a fényképezés nagyon jó, de a dialógusok gyengék, a suhancok hiteltelenek, a morális konfliktusok pedig lógnak a levegőben. Nem szabad tőle túl sokat várni, akkor még hálás esti kikapcsolódás is lehet.
Ex-jakuza bártulajdonos, hogy megvédje mamlasz motoros barátját, beleköpik a helyi gengszterek levesébe - a kaland balul sül el, fegyverre van szükség: sztori a sztoriban, Kitano, hozza fegyvert, meg a virágos fejdíszt. Szerethető film kimondottan fanyar-abszurd humorral (a mester sajátja), baseballról és a totálisan értelmetlen, pitiáner erőszakról.